2013. november 5., kedd

A magyar zsidóság helyzete a XIX. században, és politikai szerepvállalásuk a XX. század elején



A zsidóság, a diaszpóra óta folyamatos megpróbáltatásokon ment keresztül, és a mai napig is fel-fel lángolnak az antiszemitizmus lángja, minél inkább elhatalmasodik a világon a kapitalizmus. A zsidóság bevándorlása a 11.század elején indult meg az ország I. István közvetlen irányítása alatt lévő területeken, viszonylag kis számú csoportokban érkeztek, sosem alkottak jelentős tömeget, beköltözésük a török birodalom visszaszorulásával a kelet felől érkező zsidó bevándorlók száma elapadt. A nyugati bevándorlók a második keresztes háború túlkapása indultak el( Rajna menti zsidóság vagyonvesztve menekült). A XVIII. század végére a magyarországi zsidóság még az összlakosság 2%-sem érte el[1], ez nagyjából 120 ezer főt tett ki, és főként a nyugati vármegyékben alkottak kis közösségeket. Az őket fogadó ellenszenv nem feltétlenül vallási alapokból eredet hanem, a gazdasági erejükből és összetartásuk vívta ki. Erre példaként szolgálnak azok a városok és földesurak, akik törvényben akadályozták meg hogy zsidók telepedjenek le életterükben[2]. Mivel a zsidóság sokáig nem csak felekezetként tekintett saját közösségükre, hanem egy különálló társadalmi kontingenst alkottak (belső törvénykezés,igazgatás), továbbá a lakhelyüket is csak ideiglenesnek tartották, a diaszpóra miatt, így rájuk csak „idegen jogállású törvények” vonatkozhattak. I. Lipót volt az első uralkodó aki nyíltan „türelmi” adót számolt fel az ország zsidóságával szemben[3] ,ennek alapja a középkori kamaraszolgaság(servie camarea) miszerint „ a zsidók személye és vagyona a király magántulajdonát képzi” tehát az uralkodó rendelkezik helyzetük minőségéről, és ha úgy tartja kedve, ingó és ingatlan tulajdonuktól megfosztva száműzheti őket az országból. I. Lipót sikertelen adózási kísérletét Mária Terézia próbálta megreformálni 1749-ben, új alapokra helyezte a türelmi adót(főként a behajtás terén), a későbbiekben az udvar képtelen volt lemondani erről az adónemről , főként mert 1813-ban már 160 ezer forintnyi bevételt hozott. A zsidóság számának növekedését a közép nemesség az arisztokrácia gyorsította, akik nem kívántak a gazdasági ügyek intézésével foglalkozni, így hozzáértő szakembereket béreltek fel, tekintet nélkül a származásra.[4] A zsidó közösségek belső ügyvitele teljesen független volt a helyi közigazgatástól, így nem is próbálta az megbontani a tradíciókat[5], persze ennek az eredménye az lett, hogy teljesen elkülönültek egymástól az állam elvárásaihoz alkalmazkodó lakók, létrehozva így a tisztán zsidók által lakott városi negyedeket.

A felbomló rendi társadalom nem veszélyeztette a zsidóság helyzetét, sőt három tényező pozitív irányba terelte az eseményeket. Az újonnan alakuló polgári társadalom egyenlő jogokat biztosított a hazai zsidóság számára. A gazdasági fejlődés rendszerének módosulása, hisz olyan szakemberekre, értelmiségiekre volt szükség amelyek a zsidóság történelmileg rákényszerített helyzetéből adódóan bőséggel tudott biztosítani. Az állam első pozitív(látszólag jóindulatú) törvénycsomagja II. József ötletei alapján került kiadatásra 1783-ban.[6] Rendeletében nem elégedett meg az elhéberesedett héber nyelv használatától (hisz a tiszta németet tette meg birodalmi nyelvé), lehetővé tette a közép és felsőoktatás elérését a zsidóság számára(ezek ugyan egyházi irányítás alatt álltak,nagyrészt), továbbá módosította a zsidók földbérlési törvényét és az eddig tiltott mesterségek jelentős részét szabaddá tette. A türelmi adót persze nem törölte el, de kárpótlásként szolgált a szabad költözködés joga, kivételként a bányavárosokat jelölte meg. II. József halála előtt rendelkezéseinek nagy részét visszavonta, így a zsidóság helyzete is megingott. Ennek helyreállítását az 1790-91-es országgyűléstől várták,valamint II. Lipóttól. A szabad városok utólag sokallták II. József rendelkezéseit, a zsidóság pedig a korábbi jogok tovább bővítését várta. Beadvány formájában[7] próbáltak eredményeket kiharcolni, amiben hivatkoztak a történelmi tetteikre, az országgyűlés hajlott volna a megegyezésre, de kitételként elvárták hogy a zsidóság elfogadja a katonai szolgálatot. A zsidóság érdekeinek védelmére gróf Haller József kelt, törvénytervezet formájában[8], de sohasem volt lehetőségük az országgyűlés elé tárni. további petíciók beadása egészen 1839-ig tartott.

Egyenjogúsítási kísérletek

A XIX. közepéig a zsidóság létszáma megsokszorozódott, és katonai szolgálatra is kötelezhetőek voltak, viszont még mindig nem rendelkeztek polgárjoggal, a szabad költözködést II. Lipót állította vissza. A zsidó-kérdés mint önálló téma nem merült fel, egészen az 1832-36-os országgyűlésig, ahol főként a vallásszabadság problémájához kapcsolták ebben minden zsidót a Szent Korona polgára ként való elbánásról volt szó. Az alsótábla többséggel elfogadta a zsidóság polgári pozícióra való esetleges felemelkedésének törvényjavaslatát az 1839-40-es országgyűlésen[9],de a felsőtáblát rettegéssel töltötte el, hogy a következő lépés esetleg a nemesi cím elérésének jóváhagyása lehet. A király azonnal elutasította a törvénytervezetet és egy alapjában eltérő tervetet küldött vissza a rendek számára, amit kénytelenek voltak elfogadni A negyvenes évek elején az emancipációs törekvések ellenében számos megyei követ is csatlakozott, bár ők feltételekhez kapcsolták volna a megszavazandó új jogokat. 1843 és 1847 között több kisebb előrelépés történt:
-       
      -1843. októberében, az alsótábla megszavazta a városi polgárjogot a zsidóság számára, viszont ez kiváltotta a pozsonyi ortodox zsidóság ellenszenvét, több nagyvárosban is tömeges megmozdulásokra került sor, ezek nyomására a felsőház elvetette a törvénytervezetet.
-        -  1844. szeptemberében újabb felirat került a felsőház elé, ami az 1840-es javaslatokat egészítette ki, rabbiképzők felállítása(magyar nyelv kötelezővé tétele), a zsidó ügyek állami elbírálása, teljes iparűzés. Viszont az uralkodó még a megszorításokkal sem hagyta jóvá a törvénycsomagot.
-         -1846. július. 2-én sor került a türelmi adó eltörlésére, V. Ferdinándnak hála. Az 1847-48-as országgyűlés az ezzel kapcsolatos problémákat is hivatott volt rendezni, ugyanis 1828 óta nem folyt be ez az adó, így a zsidóságnak 2,5 millió forintot kellett volna törlesztenie, ezt redukálták 1,2 millió forintra, amit a szabadságharcig fizetniük kellett, majd annak befejeztével a császáriak hajtották be a fennmaradó összeget.

A politikai harcok akkor kaptak lángra, mikor a városi törvényjavaslat került megtárgyalásra, 1848. február 19.-én, miszerint a bevett vallások követői is megválaszthatóak lehetnek. Kossuth Lajos is pontosan érezte a zsidó ellenes hangulatot, több publikációjában és beszédjében is igyekezett megnyerni a lakosságot a liberális-emancipacionista szemlélet mód követésére. A szavazás eredménye a képviselők megosztottságát tükrözte, 18-an nemmel és 29-en igennel szavaztak a megválaszthatósági törvényre. A forradalom kitörése sem oldotta meg a zsidóság beilleszkedésének problémáját, hiába szerepelt a 12. pontos követelésben a „törvény előtti egyenlőség polgári és vallási tekintetben”. Kossuth kénytelen volt átformálni véleményét (miután a zsidóellenes pogromok és zavargások megszaporodtak) és egyértelmű feltételeket állított a zsidóság asszimilálására, de a teljes megoldás elnapolta.
Az első népképviseleti országgyűlés sem tudott az emancipáció ügyében változást hozni. 1848. július 12.-én Kállay Ödön képviselte a zsidóság érdekeit, Szemere Bertalan(belügyminiszter) biztosította képviselőtársát és az összmagyar zsidó közösséget hogy, a kormány támogatja az emancipációt, de idő hiányában törvénytervezetet beterjesztésére nincs lehetőség. [10]

Mivel a kérdéseikre folyamatos halasztást kaptak válaszként, több városi zsidóközösség(kivéve az ortodoxok) hivatalosan is alávetették magukat az állam akaratának[11], a helyi önkormányzatok örömmel fogadták a változást, de ez kétélű penge volt a zsidóság számára. A város vezetése kikötötte, hogy a nagyobb összegyűléseket előre be kell jelenteniük és meg kell várniuk a hivatalos engedélyt. Eltörölték a koscher-díjat is( a zsidó közösség egyik elemi bevételi forrása), ezekért cserébe mindössze a zsidó-vallási iskolák védelmét garantálták. 1849. májusában újabb törvényjavaslat született az emancipációs kérdés megoldására, tartalmilag minden fontos pontot magába foglalt(letelepedés,házasságkötés,zsidó vallásreform,egyházi szervezet átalakítása, a földművesség és kézművesség elősegítése) törvényesség tekintetében makulátlanok voltak, viszont a homályos megfogalmazások miatt és a „kormány által fognak meghatározott értelművé válni” vagy az ehhez hasonló válaszok, se rövid se hosszú távon nem biztosítottak megoldást. A zsidóság pótolhatatlan szerepet játszott a forradalomban és szabadságharcban, és ezt az osztrák vezetés is sajnos felismerte.  Haynau tábornok, ezt szabadságvesztéssel és kötelező katonai szolgálattal honorálta. A birodalmi belügyminisztérium, ha községet jelölt ki (zsidó többséggel) amire nagyarányú hadisarcot rótt ki, ezt Ferenc József 1850. szeptember 20.-án semmisé tett[12].                                                                                                     

Az 1849-59 közötti időszak a magyar zsidóság történelmében, a jogok visszavételéről szólt. Igaz ugyan hogy az olmützi alkotmány[13] biztosította az egyenlő politikai jogokat, de ez a gyakorlatban nem érvényesült. 1849.-ben az udvar visszaszorította a zsidó közösségek autonómiáját, majd 1851-ben törvényes kerettel, hitközösségi státuszba minősítette azokat,feladatkörüket az egyházi,tanügyi és jótékonysági kérdésekre csökkentette. A legkorlátozóbb intézkedések közül kettőt érdemes kiemelni a házasságok korlátozása volt, ami a Magyarországra kiterjesztett osztrák polgártörvénykönyv alapján történt és az 1853. októberi császári pátens ami megfosztotta a zsidóságot az ingatlan birtoklás jogától. Azonban pozitív változásokat is hoztak, ilyen például az 1851.-es kormányrendelet,amely kivétel nélkül engedélyezi az ipar és a kereskedelem űzését, vallási megkülönböztetés nélkül. Kevésbé fontos volt az iskolaügy előrevitele, Ferenc József kezdeményezésére a zsidóság számára tanügyi alapot hozott létre az állam, majd az oktatás centralizálódása is pozitívan hatott a kisebbségiek számára.
A császári politika megenyhülése egy olyan folyamat volt, ami lassan a passzív ellenállást is felbomlasztotta valamint a zsidóság számára a polgári és politikai jogok megszerzését hozta, ennek a folyamatnak az emancipációs törvény jelentette a lezárást,1867-ben.

1860. év törvényei:
- január 13. A zsidóság előtt egyetlen foglalkozási ág sem tiltott többé.
- január 14. A bányavárosok is megnyitják kapuikat, teljesen szabad a költözés.
- február 18. Visszaállítják a zsidóság birtoklási-jogát, az egész birodalom területén.
Az 1860, október 20.-án kiadott császári pátens(októberi diploma) megadta az első löketet a magyar alkotmányosság helyreállítására, így befolyásolva a magyar zsidóság politikai helyzetét is.               Deák Ferenc felirati javaslatában is szerepelt a felekezeti egyenjogúság. A cél egy bizottság felállítása lett volna, amit Lónyay Menyhért  vezetett volna, feladata a zsidók egyenjogúsítási törvényének kidolgozása lett volna. A megvalósításra azért nem került sor, mert az uralkodó kompletten elutasította a Deák-féle felirati javaslatot, és az általa kinevezett provizórium vette át a kormányzást. 1865-ben az országgyűlés szabadelvű többséggel ült össze, és megegyeztek abban hogy az emancipáció kérdése már nem halogatható tovább és feltételekhez sem köthető. A törvénytervezetben két csoportra oszlottak a képviselőháziak, Deák csoportja szerint, nincs  szükség külön törvény alkotására, a meglévő vallási és felekezeti törvényeket kell módosítaniuk, hogy a sarkallatos pontokat is lefedjék. Ezzel szemben Horváth Boldizsár szerint, az igazságügyi miniszter, a honossági törvénnyel kell együtt tárgyalni ezt a kérdést. Végül megegyezés született, ahol kettéválasztották a honossági és vallási kérdést, majd 1867.november 25.-én fogadta el az alsó ház „Az izraeliták egyenjogúságáról polgári és politikai tekintetben”[14] című törvényt. 

Polgári radikálisok és szociáldemokraták a zsidókérdésről

A tőkés világgazdaság hatása Magyarországot sem kímélte, és mivel a lakosság szociális helyzete a XX. század elején nagyon eltérő volt, továbbá a polgárság gyengesége, utat nyitott a szélsőséges nemzeti eszmék terjedésének, hiába a Tisza István féle látszat liberális kormányzatnak. A zsidó kérdés törvényes megoldása ugyan megtörtént, de az elmúlt harminc év nem szűntette meg a keresztény lakosság ellenszenvét. A zsidóság meghatározó szerepet játszott a magyar polgári pártok működésében, de főként a szociáldemokraták tagságában voltak jelen nagy számmal[15].  Magyarország nem maradt le vagy tért el a többi Európai államtól ebben a tekintetben, hisz azokban az is a zsidóság alkotta a baloldali politikai szellemi elit nagy részét. Erre a többségre utal a Magyar Általános Munkáspárt és a Magyar Szociáldemokrata Párt összetétele is, vezetőik nagy része is az izraelita lakosságból kerültek ki, és a párt tagságának 20-40% szintén ezekből a közösségekből származik,legalább is 1880 és 1917 között[16]. Felmerülhet a kérdés hogy, túl nagy hatás érvényesülhetett a pártok politikájában a zsidó vallási eszmékből-e, viszont ez ellen több tényező is szól. A legfontosabb talán,hogy ezek a pártok egy internacionalista egység részei, és a tagjai főként  a munkásosztály tagjaiból tevődik össze. A zsidóság jelenléte ekkora arányban a munkásmozgalomban, egy hármas érdekegységből következik. A zsidó származású szakmunkások[17] elitje,zsidó értelmiség és a magyar szocialisták összefogásának alapja, hogy olyan szociáldemokrata értelmiség jelenjen meg, amely tud a munkásság nyelvén, kibővítve így a támogatói rétegüket, másodlagos szempont hogy olyan emberek legyenek jelen a pártban akiken keresztül kapcsolatot tarthatnak a nemzetközi egységgel. A zsidó politikai-szellemi elit viszont csak a  társadalom egy kis részének ajánlott megoldást. Felvetésük az volt, hogy a hagyományos nemzettudatot meg kell semmisíteni, és az internacionalista szellemet kell a helyébe léptetni (kiszélesítve így a magyar politizáló réteget). 1919. után elég éles kritika érte a magyar szociáldemokratákat, bolsevizmussal vádolták a zsidóságot, és az ország komplett bukását az ő tevékenységükben láttál. A szociáldemokraták alakulásuktól kezdve előbbre tartották a nemzetközi törekvéseiket és tudomást sem igazán vettek a zsidó-kérdésről. A baloldal két jelentős vezetője, eltérő válaszokat adott a nyomasztó problémával kapcsolatban. Vanczák János[18], a Vas és Fémmunkások Szövetségének titkára, hárította magát a tényt, hogy egyáltalán létezik a zsidó-kérdés fogalma. Mégis magát meghazudtolva, véleményt alkot. Szerinte, a gyűlölet egy részét maga a zsidóság alkotja, azzal hogy, túlságosan ragaszkodik a vallási normáihoz, elvágva ezzel magát a lehetőségtől hogy, alkalmazkodjon a társadalom többi részéhez, ez viszont a nagyvárosokban alig érzékelhető, mert ahogy Vanczák mondta: „ a zsidóság ott levetette vallási szokásaik bilincseit”. A másik katalizátor, a többi felekezet ellenségesen tekinti a zsidó vallást, ez az alsó papság irigységéből származik.

Szabó Ervin, aki szintén zsidó származású politikai értelmiségi és materialista történész volt, Vanczák egyetlen álláspontjával sem értett egyet. Szerinte a zsidó-kérdés a mindennapok szerves problémája, és Ágoston Péter[19] könyve igencsak felborzolta a kedélyeket. Szabó szerint a kérdés két perspektívából szemlélendő. A felső osztályok(uralkodó osztály) antiszemitizmusának okai, nem egyértelműek, mivel a magyar birtokosság és a zsidó birtokosok, helyzetileg megegyeznek, és inkább az ősi idegenkedés táplálja, semmint a finánctőkével szembeni ellentét. Az alsóbb osztályok viselkedése jóval érthetőbb, a tőkések kizsákmányolása az okozója az ellentéteknek. Az osztályok gyakran a zsidókat helyettesítik a szubjektív tőke helyett. Viszont a zsidóság sem ártatlan, hisz az elmúlt másfél évszázad alatt az egyenlő elbánást, az emancipációt hangoztatták viszont saját vallási előítéleteiket nem voltak képesek leépíteni. Megoldásként az egyenlő gazdasági és társadalmi(műveltségi) körülmények megteremtésében látja, ahogy a többi szocialista politikus is hasonló utópisztikus elképzelésekkel ált elő.
Ágoston Péter könyve ahogy fentebb említettem, A jövő kérdései(1916), azon kívül hogy megbontotta a szociáldemokrata párt tagságát, az első nyomtatásban megjelenő zsidó-kérdést tárgyaló munka volt. A könyv konkrét kérdéseket tesz fel, párbeszéd formájában ad válaszokat.
-          A zsidó-kérdés megoldását a különállás feladásában látja, a zsidóság pedig felhagy az elzárkózási politikájával. Ez a folyamat akár kétszáz évet is is igénybe venne, ha a teljes megkeresztelkedés módszerével történne, a cél pedig a harmonikus társadalom megteremtése.
-          A zsidó közösség is két részre osztható. Az egyik a modernista neológ(„nem zsidó zsidó) a célja a beolvadás. Ezzel szemben állnak az „ósdi” ortodoxok, akik zsidók akarnak maradni, nem csak felekezeti,hanem nemzeti szempontból is.[20] Nehéz helyzetbe kényszeríti az előbbi kategóriát az utóbbi, mivel visszahúzza a különállásba. A cionistát tekinti harmadik csoportnak de nem tárgyalja részletesen, deffiníció szerint, nem az államba akarnak beolvadni, és nem Istentől várják az állam eljövetelét, mint az ortodoxok hanem maguk akarják létrehozni. 

Jászi Oszkár politikai radikalizmusa

Jászi Oszkár, a Polgári Radikális Párt vezető személyisége, és sokak szerint szellemi központja volt. Maga a párt ugyan a háború utolsó éveiben az élvonalba került, de akkor is csak néhány hónapra. Jászi saját magát nem tartotta sikeres politikusnak, viszont életfelfogása miatt nem kímélte magát, mivel meg volt győződve róla hogy, a „homo politicus” a követendő példa, sőt a humántudományok közül a kiemelt szerepet élvez a politikatörténet. Három oka volt a párt gyenge támogatottságának: a gyenge magyar polgárság(ami a célközönség lett volna), a radikálisok nagy része ateista volt ez viszont nem igazán pozitív érv a csatlakozásra, ha az ország több mint kilencszáz éve a kereszténységet követi. A harmadik érv, hogy a párt nem számolt a zsidókérdés következményeivel, ennek következtében a párt bázisa, a túlzottan támadott zsidó értelmiség volt.  Jászi később írja is hogy nem szeretett volna,soha egy zsidó többségű párt vezetője lenni. 1919-ben ezen okokból kifolyólag és a kommunizmus hívó szavára, az őt támogató csoport magára hagyta. A düh és az elkeseredettség úrrá lett rajta, így erős zsidóellenes megnyilvánulásokat olvashatunk a bécsi emigrációja alatt, igaz ezeket később megbánta[21].
„A polgári radikalizmus és a zsidókérdés egyike a legbonyolultabb és talán legnehezebben megválaszolható történeti problémáinknak.” A szakirodalmak amelyek Jászi életét feldolgozzák ,hallgatnak arról a tényről, hogy esetleg ő maga is antiszemita volt-e[22]. A zsidó származású politikus este egy külön kategóriába tartozik, az „öngyűlölő zsidó”-ba sorolható, nevezhetjük afféle önszemitizmusnak is. Jászi hosszú élete alatt(1875-1957) viszonylag hű maradt az 1918 és 1920 közötti zsidókról alkotott véleményéhez, mégis három időszakot különböztetünk meg írásában.

-          Az első időszak a forradalmak összeomlásáig tartott(1906-1919). A tizes évek elején főként Tisza Istvánt bírálta, és azokat a zsidókat akik önmagukat a felemelkedésért megtagadták. Az utolsó 3-4 évben nem igazán tudta elhelyezni a zsidóságot, potenciális szövetségeseket és ellenségeket látott bennük egyszerre.
-          A második időszak a két háború közötti időszak, leginkább a harmincas évek egésze volt a meghatározó. Bécsben való fő tevékenysége saját maga felé irányult, igyekezett megalkotni a liberális-szocializmus tökéletes módszerét, valamint folyamatosan harcolt az új politikai elittel, leveleken keresztül. A Magyar Kálvária című könyvében, érződik a kommunizmus ellenesség, továbbá párhuzamot von a bolsevik és a magyar zsidóság lelkülete között.
-          Élete hátralevő részében kitartott a gazdag zsidóság elítélése mellett, és erősen támadta a kapitalista zsidó sajtót, de az ultrasovinizmust is folyamatosan támadta.
Nehéz pontos képet alkotni Jásziról, nyílván a megítélése a XIX.század első felében még aktív politikus időszakában sem volt túl pozitív, de a magyar zsidó társadalmat baloldali szemléletmódszerrel ő tudta a legjobban átlátni.

Bibliográfia:
 - Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon/Politikai eszmetörténet/, Osiris Kiadó, Bp, 2001
Illusztráció Jegyzék:
-          3 p. (Kállay Ödön) http://mek.oszk.hu/09500/09536/html/kepek/varm-szabolcs-489.jpg   2013.11.04
-          6 p. (Jászi Oszkár) http://hu.wikipedia.org/wiki/J%C3%A1szi_Oszk%C3%A1r 2013.11.04




[1] Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon/Politikai eszmetörténet/, Osiris Kiadó, Bp, 2001. 29. p
[2] Katz bizonyítása alapján, a privilégium neve „ius non tolerandi Judaeorum”. .Jakov Katz: Kifelé a gettóból. A zsidó emancipáció évszázada 1770-1870. MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Bp. 1995. 7. p.
[3] Sikertelen volt mivel, a zsidóság a földesúrnak fizette az „oltalomdíjat”, így az állam feleslegesen vetette ki, meggátolták a beszedését. Uo. 30. p.
[4] .Jakov Katz: Kifelé a gettóból. A zsidó emancipáció évszázada 1770-1870. MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Bp. 1995. 7. p.
[5]   Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon/Politikai eszmetörténet/, Osiris Kiadó, Bp, 2001. 36. p
[6] Systematica Gentis Judaicae Regualtio   Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon/Politikai eszmetörténet/, Osiris Kiadó, Bp, 2001. 39. p.
[7] A folyamdovány latin nyelvű eredeti kiadása nem ismert Büchler Sándor közölte szövegét (De Judaeis.IMIT Évkönyv,1900. 286-304. p.)
[8]  A teljes törvénytervezet olvasható: Szántó Sámuel: Adalékok a zsidók történetéhez Magyarországban, Magyar Zsidó Szemle 1790-1840, 1886. 8. sz. 519-525. p.
[9] Magyarországi Közgyűlésének Jegyzőkönyve. 1-3. köt. Pozsony, 1839-1840,Belnay,Wéber,Wigand
[10] Zsoldos Jenő(szerk.) 1848-49 a magyar zsidóság életlében, Neuwald Nyomda, Bp. 1948. 168-169. p.
[11] Berstein Béla: A negyvenynolcas magyar szabadságharc és a zsidók, Múlt és Jövő, Bp. 1998. 144. p.
[12] Uo. 166-172. p.
[13] A Gleichberechtigung(egyenlő elbánás) és a Gleichbeknechtigung(egyenlő szolgaság) szójátéka. Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon/Politikai eszmetörténet/, Osiris Kiadó, Bp, 2001. 56. p.
[14] Az 1865. évi december 10-re hirdetett országgyűlés főrendi házának naplója. Pest, 1869, Athenaeum, 309. p.
[15] Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon/Politikai eszmetörténet/, Osiris Kiadó, Bp, 2001. 471. p.
[16] Borsányi György: Zsidók a munkásmozgalomban. Világosság, 1992.2.sz. 146. p.
[17] U.o. 147. p.
[18] Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon/Politikai eszmetörténet/, Osiris Kiadó, Bp, 2001. 475 p.
[19] Ágoston Péter, jogtudós, egyetemi tanár, külügyi népbiztos helyettes a tanácsköztársaság ideje alatt. Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon/Politikai eszmetörténet/, Osiris Kiadó, Bp, 2001. 476. p.
[20] Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon/Politikai eszmetörténet/, Osiris Kiadó, Bp, 2001. 481. p.
[21] U.o. 485. p.
[22] Litván György „Magyar gondolat-szabad gondolat.” Nacionalizmus és progresszió a század eleji Magyarországon. Magvető Kiadó. Bp. 1978

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése